Kreativitás: híd egy másik világba

 

Olvastam egy remek könyvet a forgatókönyvírásról: Amit Goswami kvantumfizikus Képzelt ablak című művét (a kvantumfizika maga az élet, de a forgatókönyvek és a filmek is az életről szólnak, így tulajdonképpen minden könyv, amit olvasunk, a forgatókönyvírásról szól), amely a világi tudomány és a vallásos hit között próbál kapcsolatot teremteni. Mint ahogy az írás, az alkotás és a művészet is ezt teszi, két világ között teremt kapcsolatot: „A művészet híd az anyagi és a spirituális világ között.” A művészet, mint híd, pedig valójában nem másra utal, mint a kreativitásra.

Mivel a kreativitásról nem tudok úgy beszélni, hogy egy-két bonyolult alapfogalmat ne tisztáznánk előtte, ezért egy kis kitérőt kell tennem egy olyan területre, amelyről azt hittem, hogy eddig nem ismertem. Pedig jártam már ott, jártunk már ott mindannyian, legalább akkor, amikor egy remek filmötlet az eszünkbe jutott.

Röviden a kvantummechanika alapkérdéséről

Talán még emlékszünk arra középiskolai tanulmányainkból, hogy az elektronok elektronpályákon keringenek az atommag körül, és egyik pályáról a másikra csak úgy ugorhatnak, ha fényt bocsátunk rájuk (magasabb energiaszintre ugrás), vagy ha az elektron fénykvantumot bocsát ki (alacsonyabb energiaszintre ugrás). És ezt a pályaváltást (kvantumugrást) úgy teszik, hogy közben nem haladnak át a két pálya közötti „üres” téren!

Ennek a magyarázata az, hogy az elektron nem anyagi természetű (azaz részecske), hanem hullámtermészetű. Egészen pontosan valószínűségi hullám, ami körülbelül annyit jelent, hogy több elektronpályán létezik egyszerre, de nem mint egy kis anyaggombóc, hanem mint lehetőség. És abban a pillanatban, ahogy egy megfigyelő – a tudat, ami a kvantumfizika elsőrendű eleme, és legfontosabb vizsgálati tárgya – egy adott ponton az elektronra „néz”, annak valószínűségi hulláma – azaz a lehetősége, hogy éppen ott van – valósággá omlik össze, mondjuk úgy, hogy testet ölt.

Tehát nem az anyag, hanem a teremtő tudat az elsődleges a folyamatban (mondta ki elsőként Neumann János). A fizikai valóság csupán lehetőségként (illúzióként) létezik, tértől és időtől függetlenül, amit a tudat alakít valósággá maga körül. És nem csak a világnak ebben a mikro-tartományában, de az élet minden területén, még a hétköznapi tárgyak, a bolygók, de a gondolatok, és az alkotás szférájában is ugyanez a helyzet.

A kreativitás kvantumtermészete

Merész (kvantum)ugrással azt is kijelenthetjük, hogy a kreativitás is hasonlóképpen működik. A könyv szemléletes példaként Einstein E=m.c2 egyenletére hivatkozva viccesen mutatja be, hogy a korszakalkotó felismerések nem próbálgatás eredményei, azaz a képlet nem úgy született meg, hogy előbb E=m.a2, majd E=m.b2 következett. (Sőt, a világrengető egyenletek egyike sem bizonyítható a saját közvetlen kontextusában, kivétel nélkül mindegyikük „átlóg” egy másik szakterületre, ami a felfedező zsenijét dicséri.) Valami más az, ami ezt az egyenletet életre segítette. Einstein felismerése, ami tulajdonképpen az egyetemes tudat megnyilvánulása a Nobel-díjas professzoron keresztül (aki, mint közismert, még matematikából is megbukott egyszer). Ezzel nem őt értékeljük le, sőt. Ő volt a kiválasztott, aki ezt megtehette! Mellesleg Einstein mindig Istenre (egyetemes tudat) mutatott, ha a zsenialitásáról kérdezték.

Goswami szerint a kreativitás szakaszokra bontható „folyamat”, amelynek egyik legjellemzőbb tulajdonsága éppen az, hogy az időben nem folytonos. Ebben mutatkozik meg kvantumjellege, amit nap mint nap tapasztalunk mindannyian, valamire való ráismerésként, felfedezésként, önbeteljesítő jóslatként (apropó: különleges képességgel megáldott emberek a jövőbeli valóság lehetőségeire pillanthatnak rá), ihletként, csodaként.

A tudatos bepillantás hatásáról remek példát láthatunk a Vissza a jövőbe című filmben, ahol a lehetőségként létező világot egy sport-almanach jelentőségét felismerő tudat alakítja valósággá. Persze amilyen a tudat, olyan lesz a valóság is, amit megtapasztal, megteremt.

A kreativitás 4 szakasza

Goswami a kreativitás folyamatát négy szakaszra bontotta, amelyek közül az elsőre külön fölhívnám a figyelmét mindazoknak, akik azt gondolják, hogy az egyedi, újszerű alkotáshoz szükségtelen a tanulás. Pedig ez az alapja az egésznek. Félreértés ne essék, nem az iskoláról, mint intézményről beszélek, ami az „örömteli tanulás” helyett általában a „szükséges rossz” szinonimájaként él sokakban.

1. szakasz: Felkészülés

A probléma, a kérdés feltevése után mindenekelőtt a tanulás, az adatgyűjtés és a kutatás szakasza, ami leginkább az ego területe.

2. szakasz: Feldolgozás

A kvantum-én asztala, ahol ez a folyamat valójában időtlen az idő képzetébe ágyazottan. Az adatok szabad összekapcsolódásának, kombinálódásának ad teret a tudatalattiban (akár alvás közben is). Tehát egy nem tudatos folyamat, ami tőlünk teljes mértékben független, így felismerésektől és új összefüggések meglátásától is mentes.

3. szakasz: Felismerés

Leginkább az agykonrollos „aha” élményhez hasonlítható. Egyszer csak (a semmiből) beugrik (kvantumugrás: az egyik pozícióból – semmi eredmény – a másik pozícióba – megvan az eredmény – való jutás a köztes „téren” – próbálgatás – való áthaladás nélkül) a megoldás, ami az adatok, a lehetőségek szabad permutációinak és kombinációinak a végeredménye. Az az egyetlen megoldás, ami a lehetőségként meglévő adatok szuperpozícióinak azon eredménye, ami a (még nem teljes, nem tökéletes) „lehetőségösszegek” fa-diagramjának egyik végén jelenik meg, és amit a tudat megoldásként ismer fel. (A megoldás, mint lehetőség valószínűségi hulláma a tudat ráismerésének hatására valósággá omlik össze, testet ölt, megnyilvánul.)

4. szakasz: Formába öntés

A tulajdonképpeni alkotás, amely a megnyilvánult műhöz vezet, és ami megint az egohoz köthető.

Emberi csatornák

Az igazán nagy alkotók, pl. olyan zeneszerzők, mint Mozart, vagy Bartók „fejben” komponáltak, és a végén csak rögzítették az eredményt, ami már tökéletes volt. Belülről hallották a művet, ami rajtuk keresztül a felszínre tört. Ideillő példa a népzenegyűjtő Bartók Tánc-szvit című műve, ami olyan dallamokat tartalmaz, amelyekről azt is hihetnénk, hogy népdalok motívumai, holott ezek Bartók eredeti invenciói.

Hogyan improvizálhatott volna Hendrix gitárja húrjain (állóhullámain), ha előtte nincs a kisujjában a zenéje a maga teljességében, amiből ott és akkor egyetlen lehetőséget kiválaszthat? (Még ha élt is a katalizátorként működő tudatmódosító szerek használatával, ami persze a legtöbb esetben kondicionáltsághoz, függőséghez vezet, és az élet kreativitásának a végét jelenti.)

Kreativitás kontra kondicionáltság

Erről a kérdésről a Mi a csudát tudunk a világról? című film kapcsán – ott az indiai professzor nem más, mint Amit Goswami – a „Struktúra, struktúra, struktúra” című fejezetben már beszéltem, itt nem részletezném újra.

Amit azonban hangsúlyoznék ismét, hogy ez a két fogalom egymás szöges ellentéte. Aki a szokásainak a rabja, aki „nem alszik egyet” a problémáira, mielőtt azok megoldásához fogna, aki szakmai előképzettség nélkül „alkotni” kezd, attól a kreativitás messze áll.

A filmötlet kvantumjellege

Kreatív filmötlet (persze már a filmötlet magában hordozza a kreativitást, mint ahogy a szeretet is csak jelzők nélkül létezik) ellopása valójában nem lehetséges. A filmötlet, mint végeredmény persze eltulajdonítható – ami karmikus következményekkel jár – de az a teljesség, ami a történet magját kikristályosította nem adható-vehető.

Hogyan lehet kreatív az, aki nem tanult, és nem gyűjtött adatokat, sokat és sokáig? Hogyan lehet kreatív az, aki utána nem hagyta, hogy ezek az adatok a fejében kavarogjanak, és keressék a lehetséges tökéletes megvalósulásukat. És hogyan lehet kreatív az, aki ebből a rengeteg adatból nem ismerte fel azt, ami a története magja lehet?

A „gyenge pont”

Az nem kreatív, aki egy olyan történetet ír meg, amit „hallott” valakitől, aki őelőtte ezt a pár kreatív lépést már megtapasztalta. (Szellemi értelemben a már meglévő felismerés duplikálása a megnyilvánulás eltulajdonításával egyenlő. Kreativitásról és kiválasztottságról ebben az esetben természetesen szó sincs.) A Dolgozó lány című film végén a plagizáló bukásának oka a „gyenge pont”, amit ő nem, csak az ötletgazda ismert. A kreativitás négy szakasza közül az érlelés (második szakasz), ami a kutatás és a tanultak (első szakasz) tudattalan kombinálása, ami végül egy felismeréshez vezet (harmadik szakasz) az ilyen embereknél elmaradt. Pedig csak a megelőző három szakasz vezethet az utolsó szakaszhoz, a felismerés mágikus pillanatát követő eredményhez, a teremtő alkotáshoz. Mert minden történet egy kicsit hibás valahol, tökéletes forgatókönyv pedig nem létezik. De a sok-sok begyűjtött adat fölött rendelkező, azokat átlátó, és szelektáló szuverén alkotó képes ezt a gyenge pontot a közönség számára láthatatlanná is tenni, és erre csak ő képes egyedül. A „gyenge pont” ismerete nélkül a plagizáló által épített ház alapok nélkül áll.

A „tolvaj” csak a negyedik szakasz (az ego területe) fölött „rendelkezik”. És ebben rejlik „gyenge pontja” (ami hasonló ahhoz, amikor a kisiskolások egymásról másolják le a dolgozatukat, és a hibát is átveszik egymástól, ami a tanár számára megkönnyíti az osztályzást) – csupán transzcendens jelleg és tapasztalat nélküli gép, ami szemetet termel. Közkeletű szólással élve: a kreativitás az, amit még nem láttál a TV-ben.

Az élet kvantumtermészete

Az élet (az evolúció) maga is kvantumtermészetű. Az Univerzum addig fejlődött, alakult – egyelőre megnyilvánulatlanként, valószínűségként –, amíg a lehetőségek egymásra halmozódása során meg nem jelent az élet, mint egy újabb lehetőség a sor végén. És abban a pillanatban, amint az élet, és vele a tudat megjelent, visszafelé haladva megtestesült a Világ, a valószínű lehetőség valósággá lett a tudat teremtő ereje által.

De a kvantumevolúció ad magyarázatot az egyes fajok közötti átmeneteket bizonyító leletek hiányára is. A kvantumevolúció elmélete szerint az új, a genetikailag sokkal fejlettebb, és sokkal jobb alkalmazkodóképességgel bíró egyedek nem folyamatos átmenetek során (Darwin) fejlődtek ki, hanem az egyes génmódosulások lehetőségei – mint valószínűségek, gondolatkísérletek – addig szuperponálódtak egymásra, míg a sorozat végén létrejött egy új, tökéletesebb egyed, aki tudatosan ráismert magára, így a mindössze valószínűségként meglévő létezését egy kvantumugrással valósággá omlasztotta össze. Az okozat megszülte az okot (és azt is tudjuk, hogy a csirke csak egy trükk a tojás részéről, hogy szaporodhasson).

A történet is a „földön hever”

De ha az élet kvantumtermészetű, akkor a történetmesélés sem lehet más, maga is kvantumjellegű kell, hogy legyen. A kvantumevolúció elmélete a filmírásban is alkalmazható: vagyis a lehetőség – a történet – mindaddig csak lehetőség marad, míg egy felismerő tudat – egy alkotó – nem aktualizálja azt. Más szóval, amíg a történet kvantumlehetőségét, annak valószínűségi hullámát össze nem omlasztja valósággá. Azaz a mű készen áll, és csak az alkotójára vár, hogy az Michelangelo módjára meglássa a márványtömbben Dávidot, és lecsapkodja mellőle a fölösleget.

Vannak olyan csekély műveltséggel bíró emberek, akik automatikus írás során hatalmas mennyiségű füzetoldalt írtak tele olyan rendkívüli eseményekkel és olyan speciális információkkal, amelyekről fogalmuk sem lehet, és amelyet eszükkel fölfogni sem tudnak.

A forgatókönyv kvantumtermészete

A történet nem más, mint a történet egyes részleteinek, lehetséges aspektusainak szuperpozíciója, egymásra halmozódása. Ez természetesen egyedi, nem folytonos (a felismerés pillanata) és nem lokális jellegű (elvileg bárhol, bárki lehet a kiválasztott alkotó).

A forgatókönyvírás kvantumtermészetének egyik jellemzője éppen oksági sorának felcserélhetőségében rejlik: a könyvben az okozattól az okig, vagyis a végső és teljes gondolattól, azaz az eredménytől visszafelé teremtjük meg a történetünket, hogy aztán elölről elmesélhessük.

Ugyanez a visszafelé teremtő gondolatsor működik a Shyamalan-féle vége-twistnél, a rejtett expozíció beérésénél és a foreshadowingnál is: a tudatunk hirtelen ráismer az addig is ott lévő, de számára értelmezhetetlen, valóságként fel nem fogott információra, majd pedig visszafelé egy új dimenziója születik meg a történetnek. A Frekvencia című film vizuálisan is így működik. A detektív történetek alapvető mesélési metodikája pedig eleve arra az elve épül, hogy amikor a nyomozó, és vele a néző is, egy új felismerés birtokába jut, azonnal átértelmezi az addig fölépített hipotézisét, vagyis minden ilyen pillanatban újra rendeződik a bűntény világa, akárcsak a Dark city című filmben – az anyagi világ a tudat hatalma alatt áll.

De még a forgatókönyvi mátrix sérthetetlensége is a nem lokális kvantumjelleget erősíti. Egy elem kivétele, vagy belerakása a történetbe a forgatókönyv minden egyes részletére hatást gyakorol, bár az elemet csak egy helyen használjuk, de az az egész könyvben jelen van: a könyv, ami egy teremtett világ, ugyanúgy működik, mint a valóságos, holisztikusan, hologram-szerűen minden információ mindenhol és egyszerre van jelen, bárhol befogható, és a történetmesélés részévé tehető azonnal.

A film kvantumtermészete

Heisenberg határozatlansági elve természetesen a filmes történetmesélésre is igaz: vagy a jelenetek tartalmi sajátosságaira (helyzetükre), vagy az irányukra (mozgásukra) tudunk egyszerre figyelni, a kettő együtt nem megy. Nem véletlen, hogy a legtöbb film a lineáris történetvezetést részesíti előnyben, így a tartalomra tudunk összpontosítani. A folyamatosan a múltba és a jövőbe ugráló történetek tartalma viszont gyakran nehezen követhető, ott az irányuk beazonosítása vonja magára a figyelmünket. A tökéletes trükk című film első nézésre ilyen problémákat vetett föl: a „Hol vagyunk?” nem engedett teret a „Mi történik?” kérdésének.

A Koppenhága című színdarab vagy TV-film Bohr – aki a szövetségesek embere – és Heisenberg – aki a náci atomprogram vezetője – II. világháborús találkozásának történetét meséli el újra és újra, alkalmazkodva a határozatlansági elvhez, hiszen a két professzor találkozásának ténye és helyszíne diszkrét adat, de akkor az, hogy miről beszélgethettek, pontosan nem tudható. Több valószínűségi játszmát jelenít meg a történet, és az már csak a történelem pikantériája, hogy a fennmaradt forrásokból sem derül ki egyértelműen a beszélgetés pontos tartalma.

Szokták mondani, hogy a forgatókönyvíró kreativitása nem abból származik, hogy milyen jeleneteket talál ki – már mindet kitalálták előtte –, hanem hogy ezeket a jeleneteket hogyan fűzi egymás után.

A film vágással (most már tudjuk, hogy formailag kvantumugrással!) halad előre, jelenetről jelenetre, amelyeket a valószínűség és a szükségszerűség vezet. Hitchcock mondása itt is igaz: „A film olyan, mint az élet, csak az unalmas részeket kihagyjuk belőle.” – hozzáteszem: kreatív kvantumugrásokkal.

Az Egység feltárul

A „lehetőségként létező” történet tehát valaki által, a szerző által nyilvánul meg, lesz valós. És ebben rejlik a teremtés, a kreatív alkotás csodája. Hiszen csak egyetlen ember kapja meg a felismerést, hogy valósággá transzformálja le a lehetőséget.

Az alkotó kiválasztását az elsőrendű, az örökkön létező tudat teszi meg. A megnyilvánulatlan világ valakin keresztül megnyilvánul, majd ez a most már valós világ a mi emberi szemünkön keresztül csodálja meg önmagát. Ez a gondolat, az Egység gondolatának egyik megfogalmazása, régi és ismerős. A két világ, a szubjektív (a szemlélő) és az objektív (a szemlélt) világ kettéválasztottságáról szól, ami szerint a világ azért hozta létre az embert, hogy az ő szemén keresztül megcsodálhassa saját tökéletességét és szépségét.

Így van ez a történetmeséléssel is. Valami szép, valami emberi – amilyen az igazság, vagy a szeretet témája – egy történeten keresztül fejeződik ki az írója jóvoltából. A forgatókönyved témája az, ahogy te látod a világot, amit meg akarsz mutatni belőle és magadból a történeted által. A világmindenség a mi szemünkön keresztül gyönyörködik önmagában. És mindenki más szemén keresztül is. Így a valóság egyszerre sokszínű, ugyanakkor minden szubjektív megfigyelő számára egyedi is. A teljesség mindenki számára csak egy kis részletében mutatkozik meg, ahol az alkotó értelmezése is már csak egy értelmezés az összes többi között.

A Hollywood-paradoxon

Hollywoodban a filmes kollektív tudattalannak (azaz nem lokális tudatnak) lokális maximuma van. Mit jelent ez? Mindannyian magunk teremtjük a valóságunkat. Az ottani írók ezt már rutinszerűen teszik, erre vannak kondicionálva. Ha úgy tetszik, akkor ezt nevezhetjük Hollywood-paradoxonnak is, ami a kreativitásra való kondicionáltságot jelenti. Jó szokás, és tanulható.

Egyszóval: a film kvantumjelleget mutat kreatív megszületésében, forgatókönyvének megírásában, és végső megnyilvánulásának módjában is. De hogyan is lehetne másképpen, hiszen a film és a kvantummechanika egyidősek.