(Gyász)jelentés az európai zsánerfilmről a londoni Arista Development Special „Genre” szemináriuma alapján

 

Bevallom, hogy még a kurzus előtt megírtam a kritikám egy részét, csak úgy, mint annak idején a kritikusok tették Bartók Fából faragottjával, de ott a tapsvihar miatt az újságírók egész éjszakája az új, a sikert éltető cikk megírásával telt. Sajnos, igen, SAJNOS, nekem ez nem adatott meg!

A magyarországi Media Desk adta hírül, hogy a 2006-os Pozsonyi Filmfesztivál keretein belül a szlovák partner egy kétnapos előadás-sorozatot rendez az angol Stephen Cleary, és fiatal kollégája, az előadás vázlatait a moziterem vásznára kivetítő Julio Bonet közreműködésével. (Csak a nevekkel való játék miatt: Stephen nem volt elég világos, míg Julio többször is nekifutott egy-egy vázlatnak.) Ezúton is köszönöm mind a két ország Media Deskjének, hogy a kurzuson való részvételt biztosították számomra. A város szép és barátságos volt, és szívesen látott vendégnek éreztem benne magam. A körülmények (a forma) minden szempontból egy érdekes, de még inkább jól használható, értékes ismeretanyag (tartalom) közreadását sejtették.

Reményeim nem teljesedtek be. Stephen kollégám valóban remek előadó, látszik, hogy sokat foglalkozott a filmzsánerek kérdésével, de nem igazán sikerült elválasztania a pelyvát a tiszta búzától. Biztosan jó filmíró is, mert nagyon hosszan és érdekesen beszélt nagyon kevés dologról. Jegyzetei vastagsága láttán elgondolkodtam, hogy vajon mennyi idő alatt lehetne ezeket akár csak felolvasni is. Kb. ötször annyi időbe telt volna mindez, mint amennyi a rendelkezésére állt. És a filmrészletekre szánt időt még le sem vontam. Azaz nem mérte föl jól a helyzetet. Sok helyütt az előadás a gondosan megírt és kivetített mondatok hadaró felolvasásába torkollott, ahelyett, hogy mondjuk egy vázlatot elmagyarázott, értelmezett volna, és azt példákkal támasztotta volna alá. A problémák felvázolása után megoldásokat nem adott, a „kis ország – kis nyelv – kis piac” közhely az ő szájából is igaz volt, és ugyanúgy fájdalmas, mint másokéból, ezen túl az előadás jelentős része filozofikussá, kevéssé használhatóvá, ismereteket felmutatóvá vált. A kevesebb több lehetett volna.

Gondolkodjunk a zsánerekről

A „Gondolkodjunk a zsánerekről” cím felvillanásakor már rosszat sejtettem. Milyen cím ez? Azt hiszem, hogy a semmitmondó a megfelelő kifejezés. Mintha nem tudná, mit akar mondani.

Ádámtól (azaz a görögöktől) induló bevezetése második felében elmondta, hogy a zsáner-konvenció meghatározza, hogy milyen bevált elemek kellenek a filmedbe, ha ilyen, vagy amolyan zsánert választasz a történeted keretéül, és hogy a zsáner a nézői pozicionálás legfontosabb eszköze is azáltal, hogy a néző a korábbi emlékeire épít, amikor moziba menet filmet választ magának, de a film nézése közben is erősen támaszkodik hasonló filmélményeire. Az adott zsánerfilm története is egyfajta szokásjognak engedelmeskedik, figyelembe veszi, hogy mit akar a néző, de ezt kis újításokkal adja meg számára. Így az egyes zsánerek maguk is fejlődnek, és időről-időre megújulnak.

Külön hangsúlyt fektetett rá, szinte szuggerálta, hogy találjuk ki a saját, hazai zsánereinket országonként, s ezt az európai jó tanácsot a Dogma-filmek sikerével indokolta. (A dogma maga is egyfajta zsáner ugyan, a szó hagyományos értelmében mégis inkább stílus, hasonlóan a film noirhoz, bár ez utóbbi ugyanakkor egyfajta történetet is jelöl, leggyakrabban egy detektívtörténetet.) Köztudott, hogy a skandináv országokban, így Dániában is, nagyon kevés pénz áll a filmesek rendelkezésére. Ők Dreyer után újra nemzetközivé tették filmjeiket azáltal, hogy a pénzhiány problémájából erényt kovácsoltak. Ha az európai országok meg tudnák találni, hogy miben egyedülállóak, akkor akár Új-Zéland példája is megismételhető lenne, akik egész filmiparukat a fantasy filmek forgatására alapozták, ezek látványvilágának megteremtéséhez ugyanis lélegzetelállító természeti adottságokkal rendelkeznek.

Horror, thriller, romkom

A horrorról, a thrillerről és a romantikus komédiáról viszonylag sokat beszélt. De ezeknél sem ment bele igazán a részletekbe. Ha úgy tetszik, akkor a horror a legegyszerűbb, a legformalistább, a legkötöttebb zsáner, ami csak létezik, ennek struktúrájára mégsem tért ki, hasonlóan a thriller formai kötöttségei is titokban maradtak. Ezek viszonylag olcsó gyártási lehetőségeit kihangsúlyozta, de amit elmondott róluk, az csak egy „híg levű olcsó hús” előállításához segíthet hozzá bárkit is. És ha egy horror nem működik, akkor akármilyen olcsó is legyen, drága lesz, ha a kutyának sem kell.

A horror kapcsán az emberi félelem négy fajtáját – a terror (jelen), a rettegés (jövő), a horror (múlt) és a nyugtalanság (?) – járta körül alaposan, remek filmpéldákkal illusztrálta mindet, bár ha nem tudtam volna, hogy melyiket hogyan nevezik, akkor is éreztem volna a gyomromban a hatásukat.

Kifejezetten zavaró volt, hogy a romkom-ról, mint alapzsánerről beszélt. Az igaz, hogy gyakori műfaj, és talán a legkedveltebb filmek ezek, de a vak is láthatja, hogy két alapzsáner ötvöződik bennük: a románc (vagy love story) és a komédia. A romantikus komédia alapvázát megadta ugyan, ezt (kis változtatással és kiegészítéssel, ahogy ezt a hallgatóimnak el szoktam magyarázni) közzé is teszem:

·         Inciting Incident: a leendő szerelmespár találkozása.

·         PP1: külső ok miatt kell együtt lenniük, vagy egymást választják.

·         MP: szerelembe esnek.

·         PP2: szakítanak.

·         Showdown: megváltozik egyik vagy mindkettő, és újra összejönnek.

De nem titok, hogy ez csak a románc zsáner legalapvetőbb vázszerkezete, ettől még a komédia „lötyöghet”. Igaz azonban, hogy egy szerelmes történetet máshogy elmesélni annyit eredményezne, hogy a néző nem szerelemnek dekódolná a történetet.

Amit azonban mindenképpen kiemelnék Stephen előadásából, az néhány alapigazság, íme: „A jó filmet nem írják, újraírják!” Vagy: „Drámával befutni nem lehet. Az írói karrier a zsánerfilmmel kezdődik. Esetleg adaptációval, bár az inkább az elismert írók osztályrésze.” A legjobb tanácsa azonban, ami nem csak a zsánerfilmeknél szívlelendő meg: „A harmadik felvonás (a megoldás) problémája (hibája) valójában az első felvonás (az előkészítés) problémája!”

Psycho

Számomra a két nap legnagyobb élménye Hitchcock Psycho című filmje „zuhanyzó” jelenetének, és az utána következő hét perces szekvenciának az elemzése volt. Janet Leigh sztár volt, miatta mentek be a nézők a moziba. Az ellopott pénzzel Norman Bates moteljében köt ki, és hamarosan megkéseli egy ismeretlen nő, Anthony Perkins anyja. Az addigi főhős abszolút halálát a rendező egy megrendítően hosszú szem-közeliből távolodva mutatja meg, hogy a nézők elhiggyék azt, amit eddig sosem tapasztaltak: megölték a főszereplőt a film elején! Innen a nézői figyelem a nő által ellopott pénzkötegre terelődik, hisz az eddig megelőlegezett krimi-detektív zsáner folytatását abban reméli megtalálni. De a férfi anyja gyilkosságának nyomait eltüntetendő nagytakarításba kezd, közben forog a gyomra, de teszi a dolgát rendületlenül. Az anyját próbálja megvédeni – melyik fiú nem tenné ezt meg! És a hosszú felmosás-szekvencia végén az álcázott pénzköteg is – mint a zsáner szimbóluma – a halott hősnő mellett végzi a kocsi csomagtartójában. Ezzel minden, amihez eddig a néző kötődött, az autóval együtt elindul a mocsár aljára. A fiatal, jóképű Perkins tekintetével kíséri az eseményeket, amikor a kocsi süllyedése megáll egy pillanatra. Perkins megrémül, idegesen körbenéz, és ezzel a néző a takarítás – mint karakterfókusz – után immár végérvényesen az új főhőshöz van láncolva, méghozzá erős érzelmi kötelékkel (és különben is, a néző mindig a megkezdett akció befejezéséért szorít). Igaz, hogy ez a megoldás manapság egy Tom Cruise filmmel nem játszható el újra, de maga a főszereplő-, és ezzel együtt a zsánerváltás mégis mesteri húzás!

A zsáner-karakterekre már nem jutott Stephen Clearynek ideje a második nap végén. Amit befejezésképp a karakterekről mondott – egy filmbéli szakasz katonáit válogattuk össze, és eljátszadoztunk elhalálozási sorrendjükön – már nagyon „európai forgatókönyvírás” volt a számomra, ami végül sehová sem vezetett. A termet gyorsan el kellett hagynunk, mert a mozinézők rohama már csak percek kérdése volt, így nagy tapssal jutalmaztunk előadónkat és segítőjét, és rohantunk a városba, hogy a vonatunk indulása előtt némi abszintra költhessük el a pénzünket.

Tartalomhoz a forma

Ahhoz hasonló érzésem támadt ezen az európai kurzuson, amelyet egyszer Jancsó Miklós fogalmazott meg egy könyvbemutatón: „Ősi magyar hagyomány, hogy nem tudunk semmit, de mindent tanítunk.” Hm.

Álljon itt Billy Bob Thorton egy gondolata is, aki az Oscar-díját a Pengeélen című filmje forgatókönyvéért kapta: „Színész vagyok, és az is maradok. Rendeztem filmet, írtam forgatókönyvet. És filmet írni a legnehezebb a három közül. Ott egyedül vagy, és nincs aki segítsen.”

Egy valami azért segíthet. Ez pedig az adott zsáner alapos ismerete. Ha tudod, hogy mi az, amit el akarsz mesélni, akkor csomagold be rendesen. A görögök jól tudták ezt: tartalomhoz a forma. És Bartók sem fogalmazott másképp, amikor a népdalok dallamait klasszikus formába öntötte: „A megformálás az igazi tehetség erőpróbája.”

Amikor még nem tanítottam, csak tanultam a forgatókönyvírást (és most is folyamatosan tanulom), többször hallottam a következő mondatot: „Ezt a szakmát nem kell kitalálni, már kitalálták. Művelni kell.” Teljesen egyetértek. Széllel szembeni fölösleges erőlködés lenne kitalálni újra az évtizedek óta jól bevált zsánereket. Le kell őket másolni, és megtölteni hazai tartalommal. Ez a filmkészítés útja, Európában és Magyarországon is. Szentül hiszek benne. Ha nem hinnék, nem tanítanám ezt a szakmát. De ez kevés. Másoknak is hinni kellene benne, és munkához látni. De ahhoz előbb időt és energiát kellene fordítani a tanulásra. Addig marad a panaszkodás, hogy nem nézik elegen az európai filmeket, szemben az amerikaiakkal. Félre kell tenni azt a szót, hogy amerikai, és helyette a klasszikus dramaturgiát használni, hiszen ez a miénk is, a mi örökségünk is, többek között a görögök hagyták ránk, itt az ideje, hogy felhasználjuk. Ráfér a filmjeinkre.