A legismertebb magyar filmmítosz nyomában

 

Korábban már többször szóba került, hogy a klasszikus értelemben vett történetmesélés az emberrel egyidős, és ugyanúgy megvan a maga evolúciója. Mivel a mítosz a mai napig az egyik legnépszerűbb forma a filmek között is, vizsgáljuk meg egy kicsit jobban, hogyan is működik, melyek a legfőbb jellemzői és ismertetőjegyei, mivel ne keverjük össze, vagy éppen milyen alapzsánerrel ötvözzük, és végül nézzünk mindenre egy-két példát is.

A kezdetek

„Képzeld el!” – Ez az a mondat, amit egy forgatókönyvben tilos leírni, és ami azonnal a kukába dobás reakcióját váltja ki az olvasóból. Hiszen a történetmesélő feladata (legelőször) az olvasó lelki szemeinek vezetése a szavak erejével. (Nem az úgynevezett Off-Screen-Movie-ról beszélek, arról majd máskor.) A látvány, a képek és a megfoghatatlan érzelmi tartalmak vizuális megjelenítése az író feladata, a dramatizálás, a színpadra állítás, a megmutatás. Ilyen képességek hiányában nem beszélhetünk íróról. De most képzeld el, hogy volt ez az írás megjelenése előtt!

A szájhagyomány

Az öreg és bölcs regös az esti tűz mellett ült népes társasággal övezve, és tapasztalatait mesék formájában adta tovább hallgatóságának. Mivel nem először csinálta, és tehetséges ember volt, szabályok nélkül, ösztönösen tudta, hogy hogyan adja elő úgy a történetét, hogy az elejétől a végéig érdekfeszítő legyen. Ha valahol mégis az unalom jeleit látta meg valaki szemében (visszacsatolás), azonnal alkalmazkodott, változtatott, újabb érdekes, izgalmas fordulatot kreált (Quick-Spec), ami legközelebb már ugyanolyan szerves része volt történeteinek, mint az összes többi, amit eddig alkalmazott. Ezt a tapasztalati úton szerzett tudását idővel tanítványainak adta át, akik hamarosan ugyanolyan jól használták a készen kapott mesélési eszközöket, mint mesterük. És ők maguk is bővítették, majd idővel továbbadták őket az ifjabbaknak. Így nem csak a történetek, de a történetek meséléséhez szükséges „fegyverek” száma is gyarapodott.

Bartók nyomán

Hadd szúrjak be ide egy gondolatot Bartók népzene-gyűjtői munkájának felbecsülhetetlen jelentőségéről. Lehet, hogy nem szereted a népdalainkat, azokat az ősi dallamkincseket, amelyek a szájhagyománynak köszönhetően a XX. század elején még megtalálhatóak voltak a rádiózás által el nem ért, eldugott erdélyi falvakban, és borsózott a hátad általános iskolában, ha ezeket kellett énekelned, de ha Bartók és társai tíz év múlva kezdtek volna munkába, hogy összegyűjtsék őket, akkor nagyon valószínű, hogy üres kézzel tértek volna haza. És akkor most hiányozva valami a múltunkból, a múltadból. Mert a fiatalok akkor már nem az idősek énekeit hallgatták, hanem a rádió műdalait, elfelejtve és feladva ezáltal a több száz éve apáról fiúra szálló örökségüket. A „felgyűjtött” magyar népdalkincs egyedülálló az egész világon, mind mennyiségét, mind minőségét tekintve. Szinte nincs olyan kórusverseny a világon, ahonnan a magyar népdalok feldolgozásaival szereplő kórusaink ne az elsőnek járó díjat hoznák el. És Bartók azáltal emelte a magyar komolyzenét a világ legelsői közé, hogy ezt a hazai témát csomagolta be a bécsi klasszikusok által tökéletesre csiszolt formába. És nekünk, magyar forgatókönyvíróknak sincs más dolgunk, csak követnünk kell Bartókot.

Joseph Campbell

Campbell neve korábban már a karakterológiával kapcsolatban is felmerült, most a struktúra szempontjából vesszük szemügyre kutatási eredményeit. Campbell nem filmes volt, hanem néprajzkutató, így a legautentikusabb forrásból meríthette azt az elméleti tudást, amit azután sarkalatos szabályrendszerbe foglalva ültettek át követői – mint amilyen George Lucas is – a filmes gyakorlatba. Így a mítosz szót a továbbiakban filmmítosz jelentésben fogom használni.

In Medias Res

Csillagok Háborúja (1977) – Mátrix (1999)

Legelőször álljon itt példaként egy sok-sok évvel ezelőtti írásom, amely ennek a két meghatározó filmmítosznak a rövid összehasonlító elemzése, hiszen a szerkezeti vázuk teljesen ugyanaz. Apró, de figyelemre méltó különbség, hogy az utazás a Csillagok Háborúja esetében inkább külső, míg a Mátrix esetében (a film témájából fakadóan is) inkább belső utazás, amit viszont elsőrangú módon dramatizáltak! Ez a fajta történetmesélési-szerkesztési elv érhető tetten a mitológiai és a mesei hősök vándorlásaiban, pontos elnevezése ezért:

A mitikus hős utazása 12 lépésben

Leszámítva a döbbenetes erejű megnyitásokat, amelyek nélkül ma már nehezen képzelhető el egy valamirevaló film, egy teljesen átlagos világ képe rajzolódik ki előttünk. (Mert az, hogy valahol egy távoli galaxisban egy bolygónak két napja van, hősünk számára teljesen hétköznapi dolog.) A maga módján rend uralkodik mindkét világban. És akkor hirtelen meglátjuk aktuális hőseinket. Egyik pilótának tanulna, ahelyett, hogy a sivatagot öntözné, a másik meg becsületes programozói munkája mellett számítógépes kalózkodással tölti szabadidejét. Egy-egy elégedetlen hős, akik „kilógnak” a világukból. És már tudjuk, hogy ők azok, velük fogjuk végigjárni az utat. Csak még azt nem tudjuk, hogy milyet.

És ekkor valami történik. Valaki kalandra csábítja őket. Egyiküket egy hercegnő hologramja egy robot belsejéből, a másikukat egy titokzatos telefonhívás.

A vágy, hogy kitörjenek „börtönükből”, kevésnek bizonyul, nincs elég erejük, bátorságuk vagy önbizalmuk, és a „felkérés táncra” süket fülekre talál. Persze megint történik valami (és optimális esetben ilyen egy film!) a visszautasítás után. Életveszélyes helyzetbe sodródnak. És ahogy eddig megismertük őket, egyszerűen nem tudjuk elképzelni róluk, hogy egyes-egyedül kimászhatnak belőle.

Ekkor jelenik meg a mester, személyesen. A titokzatos idegen. Hosszú köpenyben, nagykabátban. Igen, ők valóban mások, magabiztosan mozognak ott, ahol hősünk csak bukdácsol. Mindkét mester ajándékot ad hősének. Egyikőjük az apai örökséget, egy titokzatos Jedi fegyvert, a másik egy új élet lehetőségének a szimbólumát kapszula formájában. (Itt érdemes megjegyezni, hogy ez utóbbi jelenet szavak nélkül is – mert miről is szól a dialóg itt: a nyuszi barlangjáról? – a világon mindenki számára érthető! A széttárt karok tenyereiben egy kék és egy piros kapszula fekszik: ez maga a választás szimbóluma, és ennél jobban és egyszerűbben ezt nem is lehetne megmutatni. De ez az írói munka, az ilyen egyértelmű képeknek a kitalálása!)

Hősünk úgy dönt, hogy mestere segítségével nekivág az utazásnak. Luke azért, hogy találkozhasson Leiával, Neo pedig a Mátrix titkát szeretné felderíteni.

Próbák, szövetségek, ellenségek. Hőseinknek folyamatosan akadályokat kell leküzdeniük, hogy elérhessék céljaikat, ebben társakra lelnek, és persze ellenlábasakra akadnak. Ez a tesztek, az „erő” próbálgatásának, vagy az „ugrás” megtapasztalásának ideje.

De hamarosan szembe kell nézniük a legfélelmetesebb dologgal, és a legfélelmetesebb ellenséggel. Egyiküknek ez maga a Halálcsillag, és benne Vader a klónkatonáival, másikuknak a Mátrix virtuális világa tele ügynökökkel. Itt találkozniuk kell valakivel, aki küldetésüknek új értelmet ad. Eddig volt egy mesterük, most találkoznak egy nagy hatalommal bíró nővel, és vele, vagy a tőle kapott tanáccsal indulnak új kalandok felé.

Vagy majdnem! Előbb végre igazán aktívvá kell válniuk, eddig mesterük árnyékában jártak, most eljött az idő, hogy kiállják az eddigi legnagyobb megpróbáltatást, most válik el, mit ér az, amit eddig tanultak. Megfosztatnak mesterüktől.

Ez az a pillanat, amikor felszakad belőlük valami, és az új énjük élni kezd. Hirtelen erősekké válnak, és szabaddá is. Bár elvették tőlük, akit legjobban szerettek és becsültek, ezáltal nagy jutalmat is kaptak. Új önmagukat. És ami ezzel jár: „kardot” a visszatéréshez. Vadászgépet és fegyvert, sok fegyvert. De ne feledjük, hogy közben az ellenség sem áll le, a lázadók búvóhelyének elérése karnyújtásnyira kerül!

Hőseink tudják, hogy mi vár rájuk, hisz jártak már ott. De visszatérnek, mert ez a sorsuk, ez a küldetésük az első perctől. Mi, nézők, tudtuk és vártuk, hogy eljöjjön az idő, amikor végre már ők is tudni fogják, és megteszik valamiért, ami több mint ők maguk. Amilyen egyszerű volt „alászállni”, benézni ebbe a másik, ismeretlen, fekete világba először, most olyan bonyolult és félelmetes. De erről ismerszik meg az igazi hős. Ő tudja, mire számíthat: a legrosszabbra. De mégis visszatér. És lássuk be, nem adnánk a győzelméért egy fabatkát sem. Nem sikerülhet, ez lehetetlen. Bukásra van ítélve, akár halálra.

Már célkeresztben van, már golyók a mellében. Ez a klinikai halál állapota. Ott lebegnek élet és halál határmezsgyéjén. De egy szerelmes csók, vagy a régi, halott mester biztató szava, és egy semmiből előbukkanó barát új életet lehel főhősünkbe, és mégis beteljesíti küldetését. Győz!

Többé nem vitás, ahogy hazatér, tudjuk, Ő másvalaki, aki olyan tudás birtokosa, ami a bölcsek kövének tulajdonosához teszi hasonlatossá, vagy olyanná, aki alaposan meghúzta Asterix csodaitalos kulacsát.

Még egyszer

Szögezzük le ismét: egy történetben nem azért van egy fordulat éppen ott, ahol van, mert valaki ezt így döntötte el. Nem! Emlékezzünk korábbi regösünkre, aki azonnal válaszol a hallgatói unalomra, azaz folyamatosan kommunikál hallgatóságával, intuitív módon, így tanulva meg az életből a történetmesélés szabályait. Egyszerűen szólva: így mesélnek történetet évezredek óta. És ez ma sincs másképpen. Mi is így tanuljuk a történetmesélést. Kicsi korban a mesekönyvből felolvasott népmesékből, később a filmekből. Az amerikai fiatalok a forgatókönyvírás fortélyait is a filmekből lesik el, azaz egy idő után érzik, sőt tudják, hogy mikor milyen típusú fordulatnak kell következnie a történet menetében. Nem a formalizmusról beszélek. Természetes, hogy a formát – az évezredes emberi formát – tartalommal kell megtölteni! (A forma szerepéről legközelebb beszélek.)

De azt is említsük meg ismételten, hogy nem csak a karakterek, de a történetek is tipikusak, sőt archetípusok. Minden egyes történet néhány korai alaptörténet újramesélése, csak máshogy. A hangsúly a máshogy-on van. Nem csak a mesélő, de az adott kultúra is változtatja ezeket az alaptörténeteket. A Micsoda nő nem más, mint Hamupipőke. Rómeóknak és Júliáknak se szeri, se száma, és A keresztapa sem más, mint az öreg király 3 fiáról szóló tündérmese, ahol végül a legkisebb fiú győzedelmeskedik. És bizony Hollywood szereti a tündérmeséket, hisz az egész amerikai kultúra arra az alapvető tézisre épül, hogy senkiből is lehet valaki, bárki elérhet bármit, és a jó elnyeri megérdemelt jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. És ezzel a kör be is zárult.

Az utazás

A mítosz mindig egy utazás története, egy valódi, fizikai értelemben vett utazásé, amely természetesen feltételezi a hős belső utazását, azaz megváltozását is.

Ez az utazás minden esetben a hős hétköznapi világából indul (backstory, kontextus), egy a hős számára addig teljesen ismeretlen, egzotikus, furcsa és különös speciális világban folytatódik, amely érdekes és tanulságos konfliktusok sorát hozza elé, hogy ezáltal új képességekkel vérteződjön fel, majd az utazás legvégén a hős újból hazatér, hogy megmutassa mit tanult, felhasználja új, hősi képességeit. (A belső utazás szintjén a tudatos és a tudatalatti világ kettősségéről beszélhetünk, az utóbbiról akár úgy is, hogy a hős leás magában a probléma gyökeréig.)

Ez az utazás, mint látható, nem lineáris, hanem önmagába záródó, körkörös formájú, térbeli értelemben mindenképpen. Ha az idő dimenziójával is számolunk, akkor helyesebb időspirálról, egy DNS-szerű csavarvonalról beszélni. Bár fizikai értelemben visszajutunk a kezdő helyszínre (például nagyon gyakran ez teljesen ugyanaz az épület), de az eltelt idő miatt már mások vagyunk. Ugyanaz a pont van a lábunk alatt, de nem rajta, hanem valamivel fölötte állunk, lebegünk. Olyan ez, mint amikor általános iskolában Petőfi a tananyag, majd később középiskolában újra tanulunk róla, persze többet és mást is, majd azoknak, akik felsőbb szinten is irodalommal akarnak foglalkozni, újra tananyag lesz. Újra végigjárjuk az utat, csak egy magasabb szinten, mintha csigalépcsőn lépkednénk felfelé. A hely ugyanaz, a helyzetek hasonlóak, csak az érettségi szintünk magasabb.

A történetmesélés a természet megfigyeléséből eredeztethető

Az embert mindennél jobban foglalkoztatja az, ami körülveszi: a külvilág, a természet. Belátja kicsinységét és alkalmazkodik, nemigen tehet mást. Megfigyeli a rajta kívül álló dolgokat, azok milyenségét, szabályait, azaz rendszert keres bennük. Próbálja megmagyarázni a világot, hogy jobban otthon lehessen benne. Így a történetmesélés kereteit is az őt körbeölelő világból, az „év drámájából” veszi. És ezért sem három felvonásban gondolkodik az ember, ha történetet mesél, hanem négyben! (Ha elfogadjuk azt az evolúciós elméletet, hogy a mérsékelt égöv évszakváltozásai voltak a legnagyobb hatással az emberi civilizáció fejlődésére.) Ez a természetes, ez a legkönnyebben érthető. De ez a négyesség érhető tetten a zenei történetmesélésben is, a szimfónia négy tételében, ezek különböző hangulataiban, színeiben, tónusaiban más-más érzelmi hozzáállást jelenítenek meg. És mellesleg a négy lábon állás, vagy a négyzet az emberi gondolkodásban a teljesség és tökéletesség egyik szimbóluma. Ha úgy vesszük, esetünkben ez a kör négyszögesítésének egyik példája. (A Móricz Zsigmond körtér a másik, csak fordítsd le angolra.)

A kör négy negyede

Ez azt jelenti, hogy minden történet négy meghatározó akcióval írható le. Ezek sorjában, az első negyedtől a negyedikig: elszigetelődés, alászállás, beavatás, visszatérés. Ezen a „négy évszakon” belül sorakozik a történet 12 stációja. (De nem hármasával!) Hogy korábban a 8 szekvenciát éltettem? Vagy mások a 3 felvonás mellett érvelnek, annak ellenére, hogy a terjedelmes második felvonásra semmilyen központozó, hangsúlyozó módszert nem ajánlanak, vagy csak olyat, ami alig segíthet? Most itt a 4 felvonás és a 12 stáció! Hogyan álljak neki a munkának? – kérdezheted. Ez a jó módszer vagy a másik? Mindegyik. (Erről bővebben majd a következő alkalommal.)

A mítosz négy tétele

Most nézzük egyenként a mítosz négy tételét:

Elszigetelődés: ez a tulajdonképpeni első felvonás. Mint ahogy minden kezdetnél, itt is ugyanaz mondható el: be kell mutatni a filmbeli világot és benne a hősünket. Fontos, hogy valamilyen limitációt csempésszünk bele a karakterünk életébe, kreáljunk neki valamilyen hibát, amit folyamatosan elkövet, vagy mutassunk fel egy feladatot az életéből, amit nem tud megtenni, vagy valamilyen problémát, amivel nem tud szembenézni. Természetesen ez az első „színpada” az utazásnak a szeparációval ér véget, ebbe fut ki az első tétel akciója, a hőst elválasztják addigi életétől.

Alászállás: azaz belépés a másik, úgynevezett speciális, különleges, ismeretlen világba. Ne tévesszen meg senkit az „alászállás” szó, hiszen ez tulajdonképpen felfelé indulás, egy fejlettebb én elérésére vezető első lépés. Ugyanakkor a romantikus filmek ezen szakaszára mondják – természetesen a való életből vett kifejezéssel –, hogy a „szerelembe esés” időszaka, ami megint csak erre az elvont jelentéstartalomra utal a hétköznapi nyelvben. A második negyed vége a történet fele is egyben, a Mid-Point. Fontos fordulópont ez a történetben, valami jelentős dolog történik itt: Halál és Újjászületés. Azaz valami régi véget ér, a régi én levedlik a hősről, az egoja meghal. Általában valamiféle fizikai halál is szimbolizálja ezt az irodalmias halált, és az író dolga ennek a belső, csak nehezen megmutatható elmúlásnak a színpadra állítása, azaz dramatizálása, hogy a néző valóban lássa, valóban átérezze ennek fontosságát. (Hogy egészen pontos legyek: az írói munka legnagyobb részben nem a külső, vizuális, látható akadályokkal teli utazás megmutatása, hanem a láthatatlan, belső utazás láthatóvá tétele!) Az Újjászületés pedig az új én melletti elkötelezettséget jelenti. Ha eddig passzív volt hősünk, innen muszáj aktívnak lennie, hisz innen még fontosabb, még nagyobb horderejű események veszik kezdetüket.

Beavatás: ez maga az új kezdet, a hős új életének kezdete. Túlélte a halált és ez a felismerés olyan energiákkal tölti fel, amelyről eddig nem is álmodhatott. Egy óriási csúcspont utáni újraindulás pillanatai ezek. Néha ez a csúcspont majdnem eléri a történet vége felé esedékes igazi nagy csúcspont magasságát, a legtöbbször azonban ezt a csúcsot hátrébb csúsztatják, mintegy elodázzák, késleltetik a nagy robbanást, és ez a csúcs adódik hozzá a film befejező Climax pontjához. Ez a harmadik negyed a második felvonás második fele, a Half 2.

Visszatérés: hősünk visszatér a kezdő helyszínre, gyakran pontosan ugyanoda, ahonnan elindult. De már más ember, szembenézett a félelmével, és ő maradt felül. Beteljesíti sorsát, amire született, és a kör bezárul, mint a tündérmesékben. Vagy nem. Hollywood gyakran bezárja a kört, vagy majdnem teljesen bezárja, más nemzetek filmjeire ez nem feltétlenül igaz, ott gyakorta a nyitott vég a jellemző. A Csillagok háborúja végén Darth Vader gellert kapott űrhajója, vagy Luke és Leia vérfertőzős görög tragédiákba illő sokat sejtető összenézése mind egy-egy Hook, ami a folytatásra tesz ígéretet. Ezzel szemben az igazi tündérmesei fordulat a Micsoda nő teljes körbezárulása. Olyan is van, hogy mindenki más véget gondolhat ki magának a film befejezéséül, hisz az alkotó elutasítja azt a gondolatot, hogy ő teremtő isten lenne, aki mindent tud. De az is lehet, hogy jó művészfilmes szokás szerint a részletek összerakása egy sör mellett történik, és ott derül ki a történet lehetséges befejezése. Vagy ki tudja? Azért ajánlatos és célravezető a történet közben felmerült kérdések döntő többségére kielégítő választ adni a film végén.

Apocalypto

Eddig és ezután is remek példa az elmondottakra Mel Gibson Apocalypto című filmje. (Úgy látszik, hogy Gibson nagyon szeret mítoszt rendezni, ez már a harmadik a sorban A rettenthetetlen és A passió után.) Az Apocalypto olyan kristálytisztán használja a mítoszi elemeket, hogy az már sztereotip klisévé válik, talán ezért sem nagy siker a film, ugyanakkor a struktúra szempontjából remek példa, mert a csont átüt a sztori húsán, így könnyen felmutatható a film vázszerkezete.

A 12 stáció

1. Egyensúlyi, kiinduló állapot: a történet hátterének, az alapszituációnak, a hősnek és kapcsolatrendszerének a bemutatása történik itt. Ilyenkor kell egy kis segítség a nézőnek, hogy kapcsolatot teremthessen a film főszereplőjével, hogy elkötelezzük a hős mellett. Egy kis szimpátia gyakran sokat segít. A mítoszokban a hős nagyon gyakran már árva a történet kezdetekor, és a sajnálat azonnali erős kötődés kialakulását biztosítja a néző részére. Az Enneagram szerint a hőssé válás feltétele nem más, mint az apahiány, ez nem feltétlenül az apa halálát jelenti, vagy a szülők válását, lehet az apa egyszerűen gyenge férfi vagy alkoholista, a lényeg, hogy a fiú korán felelősségvállalásra legyen kényszerítve, hogy koravén legyen. Itt kell még megmutatni hősünk képességeit, hibáit (ami önmagában is elkötelezheti a nézőt a hőse mellett, hiszen hibája által akár olyan is lehet, mint ő) és hogy hogyan látja a világot. A hős itt még nem tudja, hogy milyen problémával kell majd szembenéznie (öntudatlanság), vagy hogy egyáltalán van valamilyen problémája, vagy ha ismeri már a problémáját, még nem tudja, hogy hogyan lépjen ki belőle. (A film végére mindenképpen meg kell oldania, és változnia kell, még ha ez a változás csekély is, mert a karakter majdnem tökéletes, és csak apró hibáját kellett a film, mint purgatóriumi tanulás által kiköszörülnie.) Egy biztos, ezt a problémát a nézőnek látnia kell. És ha már látja, hogy baj van, akkor várja a változást. Ez megint az elköteleződés egyik formája részéről.

2. Kalandra hívás: ez az Inciting Incident, a stimuláció. Ennek a fordulatnak egyetlen fontos szerepe, hogy a hős teljesen világosan megértse, hogy valami változás van közeledőben, valaminek meg kell változnia. És mivel a világot maga körül nem tudja megváltoztatni, neki kell megváltoznia. Jöhet ez a „felhívás keringőre” belülről is, nem kell, hogy egy pusztából eredő kiáltás formájában harsanjon fel. Át kell éreznie ennek a pillanatnak a jelentőségét, belülről rá kell hangolódnia.

3. Visszautasítás: válaszreakció a hívásra. Opcionális lépés, szerintem szerencsésebb, ha van, mert feltétlenül emberi reakció. Tudjuk jól, hogy semmi sem állandó, csak a változás. És legtöbben félünk a változástól. És ez a félelem ősi bennünk, egyenlő az otthon biztonságos melegének elhagyásával, amikor vadászni megyünk a terepre, ahol meg is halhatunk. A változástól való félelem az egyik legerősebb konfliktusforrás az ember életében. Ebből születik a sztori alapfeszültsége is: menni vagy maradni. (Megszívlelendő, hogy a változás az utazás során ért tapasztalatok miatt következik be, az utazás végén, és semmi esetre sem a közepén. Egy hosszú érzelmi folyamat eredménye, amelynek kibontásához idő kell. Ha nem adunk neki időt, akkor melodráma lesz a végeredmény. És a változás nem egy-két nagy lépés, sokkal inkább több picike „kettőt előre, egyet hátra” típusú haladás.) Tulajdonképpen ez egy energiahiányos állapot, még akkor is, ha hősünk készen áll a változásra, csak nem tudja, hogyan kell, ezért segítségre van szüksége. Nagyon ritkán nincs kétség a hősben, és így ez a lépés is elmarad.

4. Találkozás a mesterrel: itt megtorpan a történet, akadályba ütközik, és az akadály áttöréséhez új energia kell. Nem feltétlenül jelent ez új karaktert, vagy egy bölcs öregembert, lehet ez egy kisgyerek is, de lehet egy belső mester, egy belső hang is. „Ha a tanítvány kész, a mester megjelenik.” Természetesen az esetek nagyon nagy többségében mégiscsak egy hús-vér ember lesz a mentor, aki nagyon gyakran ajándékot is ad hősünknek, a leggyakrabban egy kézzel fogható tárgyat. A mester és ajándéka jelenítik meg a továbblépéshez, az ellenállás leküzdéséhez, a félelemből való kiemelkedéshez szükséges új energiát. A mester megmutatja, hogy hogyan kell túllépni a félelmen, és ez a túllépés már akció.

5. Az első küszöb átlépése: átlépés az új világba, elindul az utazás, elkezdődik a kaland. A hős vágyának beteljesítését immár plusz energiák is segítik. A két világ között azonban óriási a kontraszt. Hősünk idegenül is érzi magát benne, de ez az első lépés azt jelenti, hogy készen áll a változásra, ami ezzel kezdetét is veszi. Általános szabály, hogy ez a fordulat olyan hamar jöjjön, amennyire hamar csak jöhet. Ennek oka a hős céljának mihamarabbi felmutatása, hisz ez az a dolog, ami a legjobb kötőerő a vászon és a néző között. A hosszadalmas gyerekkor éppen ennek a kapcsolatnak a létrejöttét odázza el.

6. Próbák, szövetségek, ellenségek: a hősnek a változáshoz először meg kell tanulni beilleszkedni ebbe a teljesen más világba, alkalmazkodnia kell. A hősünknek előbb szét kell néznie, hogy mi is olyan különleges ebben a különleges világban, milyen is egyáltalán. Milyen korábbi szokásait tarthatja meg benne, és melyek azok, amelyek itt nem életképesek. Ez az elszigetelődés után a polarizáció időszaka, most derül ki, hogy ki a barát és ki az ellenség. Az is itt derül ki, hogy hősünknek milyen alapvető hiányosságai vannak, illetve, hogy később milyen képességekre lesz szüksége ahhoz, hogy célját elérhesse. A filmekben ez a stáció nagyon gyakran a bár-jelenet kliséjében jelenik meg, hiszen ott mindenféle ember és mindenféle új szabály gyorsan és egyszerűen megmutatható. A hős részéről a kellemes élmények, a tanulás és a kellemetlen meglepetések, a lassú változásra sarkalló tesztek időszaka ez.

7. Közeledés a legbelső barlanghoz: hősünk immár barátai oldalán tanulja meg az újabb és újabb leckéket, újabb próbák elé állítják, gyakorol, hozzáidomul, hozzáedződik az új világhoz. Mindez azt a célt szolgálja, hogy felkészítse őt a küszöbön álló nagy változásra, az ügye melletti teljes elkötelezettség megtapasztalására. Miután sikerült valamelyest beilleszkednie ebbe az idegen környezetbe, végre kapkodás nélkül is szétnézhet, és felteheti magának a kérdést: „Miért is vagyok itt tulajdonképpen?”

8. Legfőbb megpróbáltatás: ez a középpont, amit gyakorta kissé hátrébb tolnak a mítoszokban egy erőteljesebb csúcspont létrehozása miatt. Ez az a pillanat, amikor a hős szembenéz legnagyobb félelmével. A szembenézés halált eredményez: egy súlyos lelki megrázkódtatást, vagy valakinek a tényleges halálát. A halál pillanata erős hangsúly a történetben: itt valóban fontos dolgokról van szó. Néha egy ellenség megölése ez a pillanat, amikor hősünknek szembe kell néznie önmagával, hogy ki is ő valójában. Általában ez egy fizikailag elzárt, izolált területen következik be, csatornában, barlangban, de ez a westernek szekértáborégés-jelenete is. Ez a nagy változás pillanata, ez ego lehullásának a perce, a „régi én” megölése, a csapathoz tartozás felvállalásának mozzanata. A jövőbe mutató, szeizmikus hullámokat beindító belső változás gócpontjának helye ez.

9. Jutalom, a kard megragadása: a válaszreakció, a túlélés határtalan öröme. Az érzelmi változást fizikai változás is követi, ami hatalmas energiák felszabadulásával jár együtt: „Meghalt belőlem valami, de mégis élek!” Az akció után néha intim pillanatok következnek, a hős kinyitotta magát mások felé, feladott valamit, ami eddig nagyon sokat jelentett neki, régi énjét. De a hős elfogadja a következményeket és felvállalja önmagát. Ez az a pillanat, amikor a hős szeme felnyílik, és elveszi azt, ami születési jogán megilleti őt. Megérti, hogy mire született. Meglátja az élet igazi értékeit. Újra kész arra, hogy szembenézzen korábbi félelmével. Felnőtt.

10. Visszaút: a hősnek vissza kell térnie oda, ahonnan jött, mert ott még dolga van. Most, hogy tudja ki is ő valójában, különösen nincs itt maradása, ez nem az ő világa. Gyakran ez a filmek nagy üldözés-jelenetében ölt testet. Szinte szikrázik a vászon a felgyülemlett, végső összecsapásra szánt hatalmas energiáktól. Ez a lépés a változás megerősítésére szolgál, a hős lelkének van szüksége erre. Ez a megpróbáltatás a legnagyobb erőfeszítés, amihez minden erejét be kell vetnie, ha győzni akar. Ez az igazi elkötelezettség legékesebb próbája.

11. Feltámadás, újjászületés: a schumanni kottautasításokhoz hasonlóan: „Amilyen gyorsan csak tudja”, majd később: „Még gyorsabban”. Ha az előző volt a legnagyobb energia-kisülés, amit produkálni képes a hős, akkor ennek még nagyobbnak kell lennie. És ez nem lehetséges máshogy, csak ha hősünk megváltozik. Ez a legutolsó, a legnagyobb és a legfontosabb szembenézés a félelmével, a halállal, amikor fel kell áldoznia valamit ahhoz, hogy győzzön. A régi énje utolsó morzsáit is, valamit a régi életéből, amihez kötődik még. Ez a változás fizikai kiteljesedése, az elengedés tiszta megtestesülése. A történet abszolút csúcspontja. Most jött el az ideje, hogy megmutassa mit tanult az utazása során. És a változást látni is kell, fel kell mutatni a tanulságot, lehetőleg nem kimondani, mint ahogy Dorothy teszi: „Mindenhol jó, de a legjobb otthon.” Dramatizáld, ez az író feladata.

12. Visszatérés az Elixírrel: hősünk hazatér, de már más ember. Király, aki az alattvalóiért van, és nem azok vannak őérte. Ilyen az igazi uralkodó. Uralkodó, aki immár nem csak ennek, de a másik világnak is mestere. Megosztja hát velük mindazt, amiért megharcolt az útja során. A tudást, a tapasztalatot, de néha csak a győzelem mosolyát, amitől mégis mindenkinek boldogsággal telik meg a szíve.

Vuk

Már a filmszínházakban is látható a Vuk című, joggal nagysikerű magyar rajzfilm folytatása, a Kis Vuk. Ezért úgy gondoltam, vegyük egy kicsit szemügyre a Fekete István regényklasszikusából forgatott eredeti mesét is.

Előre bocsátom, hogy sok esetben jól illeszkedik a mese a klasszikus mitikus szerkezetbe, néhol inkább belemagyarázásnak és beleerőltetésnek érzem a párhuzamot. De nincs ezzel semmi baj. Ha valami jól működik, akkor ne keressünk szánt szándékkal „hibát” benne. Örüljünk, hogy sikere van, és vonjuk le a konzekvenciát egy bartóki megfogalmazással élve: „A formának mindig a tartalmat kell szolgálnia.” És sohasem fordítva. Csak azért, hogy egy bizonyos, eddig szükségtelen strukturális elem is bekerüljön a vázszerkezetbe, kár olyan történetelemeket kiagyalni, amelyekre semmi szüksége sincs a történetünknek. Ennyiben legalábbis érvényesülhet az alkotói szabadság: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. A vágóasztalon úgyis kihullik a férgese.

„Vadászok, utamból kotródj”

Nomen Est Omen: Nevében a végzete. Mint a legtöbb filmbeli név, Vuk neve sem utal másra, mint a hős sorsára. Ő lesz az első a rókák nemzetségében – hangzik el többször is a mesében. Ő fog győzni – sugallja ezt a főcímdal is: „Jön, lát, győz, fut!”. Érdekes, hogy a két jól ismert római mondást így összevonták! A „Jöttem, láttam, győztem.” („Veni, vidi, vici.”) és a „Jöttem, láttam, megfutottam.” („Veni, vidi, fugi.”) teljesen ellentétes tartalma mégis jól megfér itt egymással. Vuk futása ez esetben a győztes diadalköre a stadionban, és nem a csúfos menekülésé.

A keret

Egy tavaszi természetképpel kezdődik a mese, ami nem más, mint a kezdet, a születés, az új élet szimbóluma. Figyeljük meg, hogy a továbbiakban is milyen ügyesen használja fel a mesélő a négy évszak váltakozását a történet természetes keretéül. Minden évszak a rá jellemző hangulatú tartalmakat vonultatja fel. A tavasz Vuk megszületését hozza, ezután jön a nyár, az aratás, az ifjúkor és a szerelem, majd ősszel a fájdalmas elmúlás. A télen gyorsan átsiklik a történet (szimbolikusan azért talán mégsem), de valami végleges mégis történik itt is, majd a tulajdonképpeni negyedik stáció ismét a tavaszé. Gyakorlatilag a mese köre bezárul, a film záró képe és helyszíne szinte teljesen megegyezik a nyitó képekkel. A mítoszi keret teljes egészében felismerhető, és a kezdettől a végig magába zárja a főhős külső és belső utazását.

„Az öregapja vére”

A rókalyuk kis rókáktól zajos. Mind között a legéletrevalóbb szüleitől a Vuk nevet kapja, az öregapjáét, aki első volt az egész nemzetségben. Az erő van ezzel a kis rókával, az öregapja vére folyik az ereiben. Már itt, az első pillanatokban kijelölik a mítosz hősét, ő a kiválasztott! Mint látjuk, a születésén éppen csak túl vagyunk, és kisgyermekkorban látjuk először hősünket.

Amikor Kag, az apa róka vadászni indul, Vuk kalandot keresve utánaszökik. (A kis elégedetlen.) Ezzel is azt bizonyítja, hogy ő más, mint a testvérei, több náluk, neki valamilyen más sorsot szánt az élet. Az apja ismét deklarálja, hogy ez a kölyök tényleg az öregapja vére. Egy apró kaland következik egy kismadárral, és Vuk szomorúan állapítja meg, hogy ő nem tud repülni. Talán ő mégsem különleges? Az apja hiába utasítja vissza és zavarja haza, Vuk inkább önálló vadászatba kezd, első célpontja egy béka.

Árvaság

Ezalatt Kag az emberek falujába megy élelemért. Itt ismerhetjük meg legfőbb ellenségének a szolgáit, az áruló kutyákat. Vahurt a ravasz róka gyorsan lóvá teszi, és a pataknál lerázza, majd szájában a zsákmányával, egy kakassal siet hazafelé. Puskalövés dördül. Egy nyuszi bukfencezik és terül el élettelenül Kag előtt. Ez az ember, a Simabőrű műve. A kakast ott hagyja, és most már csak a bőrét menti, minél hamarabb haza akar jutni. De a vadász megtalálja a kakast, és kutyái segítségével felkutatja és elpusztítja a rókacsaládot.

Ezzel az eseménnyel hősünk azonnal árvaságra jutott. Mindez a kb. 70 perces mese 13. percében történik. Elég későn, de akiben ez nem vált ki szimpátiát a kis rókával kapcsolatban, annak kőből van a szíve. Vuk eközben még mindig a békát várja a vízparton, és már nagyon is bánja, hogy elcsavargott. Hazaérve otthona romokban hever, és a Simabőrű szaga érződik mindenütt. „Elmentek.” – mondja szomorúan Vuk, és nem is tudja, hogy mennyire igaza van, és azt sem, hogy soha többé nem jönnek vissza. Újabb lövés dördül, és egy Tás zuhan a nádasba. A kis róka vágyakozva és korgó gyomorral gondol a vadkacsára, mégsem mozdul. Bár még nem tudja, hogy mi történt a szüleivel és a testvéreivel, de belülről nagyon is érzi: „Egyedül vagyok. Kicsi vagyok. Éhes vagyok. Segítsetek Vuknak, a kis rókának.” Ez bizony energiahiányos állapot, ide újabb energiák kellenek, hogy hősünk akár csak az élelme felé is tegyen egy lépést.

A mester

„Hát te ki fia vagy, kicsi vérem?” – kérdi a 15. perc derekán Karak, Vuk rokona, leendő bölcs öreg tanítómestere. „Hát te hogy menekültél meg?” – folytatja. Valószínűleg arra gondol közben, hogy ez valami csodás véletlen eredménye, ami megint csak a kiválasztottság jele. De egyelőre nem mondja meg Vuknak, hogy mi történt a szeretteivel, ráér még megtudni. Ezzel nem tesz mást, mint elodázza a kis róka bosszúját. Karak hívja Vukot, hogy menjen vele, most már ő fog vigyázni rá, de Vuk nem mozdul. A korgó gyomra nem engedi. A korábban exponált élelem most új szerepben tér vissza. Vuk ezáltal leli meg talizmánját: orra és szimata pontosan olyan, mint az öregapjáé volt! És Karak semmit sem érez a Tás szagából. Ezzel Vuk Karak számára is felmutatja jövőbeli sorsát, ő a rókák királyi trónjának jogos örököse.

Karak a barlangjába viszi Vukot, és a kis róka számára máris valósággá válik az, amiről korábban azt hitte, hogy a számára lehetetlen: repül. (Igaz, hogy a mágikus repülés nem a kezdeti eleme a mítoszoknak, de azért a kis rókának ez nagy élmény.) Repülés közben is folyamatosan jár a szája, és nem érti, hogy Karak miért nem válaszol neki. Ha válaszolt volna, Vuk már lent lenne a szakadék mélyén. (Ezzel a félmondattal Karak – bár még maga sem tudja – előre vetíti saját végzetét. Sajnos a Guardian karaktereknek sokszor halnia kell, hogy a hős magára találhasson.)

A barlang

„Buta vagyok?” – kérdi szomorúan Vuk. De egy jó tanítómester mit válaszolhat erre, hogy ne vegye el ifjú tanítványa önbizalmát: „Nem vagy buta, csak még keveset tudsz.” Ezzel a gondolattal hamarosan elindul a tanulás időszaka. A vadászat szabályainak elsajátítása, az erdő lakóival való találkozás, és a legfőbb ellenség, az ember megismerése következik majd. Viszont a rókák este vadásznak. Ez megint letöri a kis Vukot: vajon ő nem igazi róka? Megint egy kérdés, amivel önmagára kérdez rá hősünk: ki is ő valójában?

Vuk először úgy gondolja, hogy saját maga kezd tanulásba, de egy pillangó, egy virág és egy gyík együttes erővel mégis elveszi ettől a kedvét. De szerencsére „feljött már a naplemente” – írja valahol Romhányi, így a két róka elindulhat vadászni.

A jó vadász legjobb barátja

És jönnek is a vadászleckék sorban, Karak alig győzi őket, de Vuk szerencsére itt is telhetetlen. Hiába az egyik legfőbb szabály, hogy tűrni kell tudni az éhséget, ez Vuknak még nehezen megy. „A csend az élelem. Az élelem az meg az élet.” – mondja Karak. Amire Vuknak egy válasza van: „Taníts, Karak!” És Vuk percenként summázza is, hogy hány új dolgot tanult már az öregtől. „Ki a jó vadász legjobb barátja?” – kérdi Karak. Mire Vuk válasza a következő: „A jó vadásznak, azaz nekem, te vagy a legjobb barátom.” Karak: „Nem vagy te egy kicsit nagyképű?” Vuk helyesbít: „A jó vadásznak, amilyen te vagy, és amilyen én is leszek, mert ugye leszek, Karak?” Hát ki ne szeretne egy ilyen tanítványt! Egyébként a jó vadász legjobb barátja a sötétség.

Sok próbát kell kiállnia a kis Vuknak, hisz a sün tüskéi szúrnak, és a macska karmaitól meg jobb, ha távol tartja magát a róka: „Láttam már félszemű rókát, akit Nyaú tett csúffá.” De Karak türelmes: ami nem sikerül elsőre, sikerül másodikra. Útjuk során találkoznak még egy bagollyal és egy vaddisznó családdal is. És végül a közelébe érnek valaminek, amitől minden róka retteg.

A legfontosabb szabály

32. perc. A Simabőrű háza. „Soha ne menj a közelébe! Ez a legfontosabb! Soha senki nem járt még a házánál.” – suttogja kiszáradt torokkal Karak. De Vuk felismeri a Simabőrű szagát: „Hát ő volt az?” És megteszi első fogadalmát: megbosszulja a családját!

Majd az erdőben újra összeakad egy békával, és utána iramodik. Karak már csak egy nagy csobbanásra lesz figyelmes, és szomorúan megjegyzi magának, hogy sok baja lesz még ezzel a kölyökkel, pesztrálhatja vénségére. De Vuk nem a béka után ugrott a vízbe. Ismét egy vadkacsát szagolt ki, és pöttöm létére nem tétovázott.

A nagy Vuk unokája

Már a szárazon fekszik kiterítve a Tás, amikor Sut, a tépett farkú róka jelenik meg a színen, és magának követeli a kis róka zsákmányát. De Vuk nem ijed meg tőle, sőt, szembefordul vele, és felemelt hanggal, határozottan kijelenti, hogy nem adja neki a madarat, ő fogta. „Nem adod?” – kérdi gúnyosan a fajtársa, és megindul felé. De ekkor már Karak is a közelben van, szeme Sutra villan, és ettől már inába száll a bátorsága Vuk ellenfelének és elkotródik. (Ez a jelenet remek példa arra, hogy milyen is az, amikor a támadás onnan jön, ahonnan nem is várnánk, a rokonaink vagy a barátaink felől, az intim szféránkból, azoktól, akik számunkra nem ismeretlenek. Van egy amerikai mondás, ami sajnos nem túl jó képet fest a magyarokról: „Kést akarsz a hátadba? Keress magadnak egy magyar barátot.”) Itt még a Guardian támogatja az ifjú hőst, de a legnagyobb összecsapásban már nélküle kell helyt állnia.

A zsákmány királyi elosztása következik: Karaké a madár nagy része, Vuk csak a fejére tart igényt. És Karak megint nem állja meg szó nélkül: „Különb leszel valamennyiünknél.”

Ifjúság

A történet 37. percénél járunk, gyakorlatilag a mese felénél. Évszakot is váltunk, nyár van. Vuk immáron legénykorba lépett, délceg rókafivá cseperedett. Karakkal egy jókora búzatábla közepébe költöztek, a barlang túl meleg már ilyenkor. A búzakalászok éretten hajladoznak, ebből is tudjuk, közel az aratás, és az az embert jelenti.

Most még csend van, Vuk mégsem tud nyugodtan szunyókálni. Úgy dönt, körbenéz. A Roninból vett mondással élve: „Ha nem biztos, hogy nincs gáz, akkor biztos gáz van.” Óvatos, előrelátó róka lett belőle, ez rögtön megerősítést nyer. Karak inkább szunyókál tovább, de azért még utána kiált, hogy kerülje el az ember házát. Vuk csak nevet, nem kell őt félteni. Majd a búzatábla szélén, csak úgy rutinból, összeölelkezik egy cinkére vadászó varjúval, aki a kitépett farktollai miatt bosszút esküszik a róka ellen. (Megint egy bosszú. A szerelem mellett éppen a bosszú az egyik legnépszerűbb filmtéma ma is.)

A Simabőrű háza

40. perc. Hát persze, hogy az ember házához megy! És a legfontosabb szabályt áthágva alaposan szét is néz az udvaron. Ezt először egy páva bánja. És Vuk nem érti a többi rókát, hogy mitől is félnek annyira. Az ól tetejéről a jóllakottan horkoló disznóra sandít, és búcsúzóul csak annyit mond: „Hát azt hiszed, hogy téged szeretetből etet?” Amikor egy szempár villan meg az ember házának oldalában.

Egy gyönyörű rókalány pislog rá a ketrece mögül. Vuk lenézően beszél vele, mert az ember szolgálatába szegődött, de a lány visszautasítja, ő fogoly itt. És most, hogy találkozott valakivel az övéi közül, nincs többé maradása. Vuk megígéri neki, hogy este visszatér Karakkal és kiszabadítja.

Szabadítás

Luke és Han kiszabadítja a hercegnőt a Halálcsillag börtönblokkjából. Neo és Trinity kiszabadítja Morpheust a Mátrix ügynökeinek karmai közül. Ez pontosan ugyanaz a mítoszi fordulat.

Éjszaka van, és hatalmas vihar tombol. Nem csak kint, de Vuk szívében és Karak lelkében is. Az öreg nagyon fél: „Ennél többet magamért sem tennék meg soha!” Ahogy próbálják kiásni a rókalányt a ketrecéből, Karak hamar kimerül, már nem olyan életerős, mint amilyennek megismertük a mese elején. Ez már megelőlegezi, hogy később neki kell majd feláldoznia az életét a fiatalokért. Végül Vuknak támad egy remek mentőötlete, bár ez a rókaészen túlmutató szekér-akció már erősen a hihetőség határait súrolja.

Kutyaszorítóban

47. perc. Immár hárman pihennek a búzatábla közepén. Karak, és vele szemben a két fiatal. De nem alhatnak nyugodtan a nappal közepén sem, mert kezdetét veszi a beígért aratás. És az emberek jól tudják, hogy a rókák szeretnek a búzában megbújni, ezért a vadász és kutyái készen állnak arra, hogy a meginduló gépekkel szemközti oldalon lepuffantsák a menekülő állatokat. A varjú sem rest, eljött az ő ideje, a bosszúja ideje, és éktelen rikácsolással köröz a rókák feje fölött, hogy a vadász figyelmét lapuló hőseinkre irányítsa.

Karak a gépek zaja elől egyenesen a puska elé menekülne, de Vuk türelemre inti, előbb hadd nézzen szét. Ösztöne most sem hagyja cserben. Csapdába estek, a dübörgés irányába kell menekülniük. Karak azért még most is szolgál jó tanáccsal: „Ne egymás után ugorjunk. Valamelyikünk megmenekülhet!” Ezzel megint saját eljövendő végzetére tesz egy újabb utalást.

Felnőtté válás

52. perc. A három róka az erdőben talál magának új menedéket. Karak már egészen vénnek hat Vuk és párja mellett, mert ők most már egy párnak számítanak. Karak ki is mondja azt, ami nyilvánvaló: „Felnőttél, Vuk. Most már a magad ura vagy.”

De Vuk úgy határoz, hogy nem hagyja el öreg mesterét, eddig Karak támogatta őt, most rajtuk, fiatalokon a sor, hogy ezt meghálálják neki.

Karak feláldozza magát

Újabb évszakváltáshoz érünk, beköszönt az ősz, az elmúlás ideje. Hatalmas lárma, zsivaj, csörömpölés tölti be az erdőt. Itt a hajtás, az őszi vadászat ideje. A három róka fejvesztve menekül, de bezárul körülöttük az emberek gyűrűje, ismét csapdába esnek. Vuk tanácsára meglapulnak egy bokor alatt, hátha úgy nem veszik észre őket. „Egy ideje mindig megérzem a bajt.” – motyogja Karak. Vuk csitítja, hogy ne ugorjon ki. De Karak most nem hallgat a fiatalabbra. Egy emberi hang csattan: „Ott lapul a vörös, a bokor alatt!” És Karak megteszi azt, amit meg kell tennie, hiszen tudja jól, hogy ő már öreg, de Vuk a rókák királya lesz, és neki meg kell mentenie őt.

Ahogy kiugrik, szalad, majd repül a sziklabarlangja felé, ahol elbújhatna, az ember villámló botja megmarja, és sebzetten hullik alá a szakadékba. A vadász nem megy le érte, hisz a varjaknak is kell valami. (Így hát beteljesedik a varjú bosszúja is.) Vukék továbbra is meglapulnak, és Karak számítása bejön, őket már nem veszik észre.

„Megbánja ezt a Simabőrű!”

Karak szeme lassan végleg lecsukódik. A két fiatal ott virraszt mellette, és Karak utolsó leheletével kimondja nekik (és nekünk) azt, amit úgyis tudnak: „Nem volt más választás. De nektek dolgotok van még! A rókák szabad népének nem szabad elpusztulnia!”

Mestere halálakor Vuk újból fogadalmat tesz, és a Holdat kéri, hogy legyen a tanúja.

„Hú, de nagy a csend!”

Az 59. perctől felpörögnek az események. A kutyák között az a szóbeszéd járja, hogy Vahur lett Vuk udvari szállítója. Ez a konkrét tartalom mellett, azaz, hogy Vuk apró csínytevései már odáig fajultak, hogy gyakorlatilag kizabálta a vadászt a vagyonából, elvontan azt is megmutatja, hogy a kutyák felnéznek a szabad nép vezetőjére, hisz már királyi udvartartásról beszélnek vele kapcsolatban.

A vadász eközben döbbenten tapasztalja, hogy minden szárnyasa eltűnt, minden tyúk, minden kacsa, de még a kopasznyakú is odalett. Minden üres, egy árva tojás sem maradt a fészkekben.

Gúnárokok

A 62. percre esik a présházból ittasan hazatérő nótás kedvű libák belépője. A vadász csapdát állít a rókának: a két gúnárt a két kutyájára bízza, és rájuk csukja a kamra ajtaját. Pár perc múlva rókaszag csapja meg az ebek orrát, de nem mozdulnak, szemüket le sem veszik az őrizetesekről. Ekkor hó hull alá az égből. Helyesebben liszt. Játékos, hóemberépítő hangulat költözik a kamrába, és a játék végül oda vezet, hogy csak egy liba marad a kutyák orra előtt.

Az újabb pletyka már túl sok a két vadászeb lelkének, és szégyenükben kóbor kutyának állnak.

Rókacsapda

A vadász végső elkeseredésében megsüti egyetlen megmaradt libáját, de ahelyett, hogy jóízűen megenné, vasfogas csapdákba rakja a hússzeleteket.

A 70. perc az „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” közmondás jegyében telik el. A két éhes eb lesz a csapdák rabja, és a csattanó hangra kirohanó vadász maga is áldozattá válik.

Rókanemzetség

A tél után gyorsan beköszönt újra a tavasz, és Karak egykori barlangja ezernyi kis róka játékától visszhangzik.

Vuk megfogadta az öreg tanácsát, beteljesítette végzetét, és most párja társaságában boldog mosollyal figyeli kölykeit.

Itt a vége?

Azt hiszem, hogy ez a mese is érdekes tanulságokkal szolgálhatna egy Pap Gábor-féle asztrálmitológiai elemzés során.

A mítosz

A mítosz a mai napig a legnépszerűbb filmformák egyike, és olyan filmek szolgálnak erre remek bizonyítékul, mint a Vuk, a Csillagok háborúja, a Mátrix, a Harmadik típusú találkozások, az Excalibur, a Batman, az Óz, a csodák csodája, a Superman, A dzsungel könyve, az Apocalypto vagy éppen A bálnalovas.

A mítosz jellemzői:

A mítosz előnyei:

A mítosz hátrányai:

A tündérmese

Mivel az ősi, és ezáltal a mai történetmesélés sem korlátozódik csak a mítoszokra, ezért szükséges néhány szót szólni a másik nagy, meghatározó filmtípusról, a tündérmeséről és alapvető jellegzetességeiről is. Sokszor a két formát teljesen összekeverik. Pedig homlokegyenest különbözőek. Olyan jegyeket tulajdonítanak az egyik történeti típusnak, ami annak soha nem volt sajátja. Például olvastam valahol, hogy a Vuk nem más, mint a legkisebb rókakirályfi története. Király, az igen, ez mítoszi jegy is, de a legkisebb már egyértelműen a tündérmesék gondolatvilágára utal, ami pedig a Vuk esetében merő tévedés. Azt hiszem, hogy a fent leírtak ezt kétségtelenül bizonyítják.

A tündérmese a második legnépszerűbb filmforma a mítosz mellett, és olyan filmek szolgának erre példaként, mint a Micsoda nő, a Dolgozó lány, a King Kong, A szarvasvadász, a Sabrina, A keresztapa vagy a My Fair Lady.

A tündérmesék jellemzői:

A tündérmesék előnyei:

A tündérmesék hátrányai:

Végezetül

Remélem, hogy a mítosz struktúrájának alapos feltérképezése sokak számára hasznos lesz ahhoz, hogy egy még jobb, még teljesebb, még egységesebb forgatókönyvet írhassanak a közeljövőben. („Az erő legyen veletek!”) Bízom abban is, hogy a tündérmesei elemek ismertetése jó segédeszköznek bizonyul majd egy másik munkában. („Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…” – „… boldogan élnek, ha meg nem haltak.”) Remélem, hogy a megfelelő történet már mindenkiben megszületett, és csak arra vár, hogy a fentiekre támaszkodva ügyesen becsomagolják.

Az utolsó szó jogán álljon itt ismét egy William Goldman-idézet: „Mert ha a forgatókönyv lényege a szerkezet – mint ahogy az is –, akkor a filmé a történet.”

A filmdráma

Nem akartam a filmdrámáról írni, mert a legtöbben amúgy is drámát írnak, vagy olyan forgatókönyvet, amelyben a dráma a meghatározó zsáner. De éppen ezért kell mégis beszélni róla egy keveset, hogy tisztázzuk alapvető jellegzetességeit.

Bizonyos szempontból a filmdrámát a legkönnyebb írni, és természetesen ezt a legnehezebb. (Mindennek az az előnye, ami a hátránya – ez a forgatókönyvírásban sincsen máshogy.) Legkönnyebb, mert ezt látjuk nap mint nap, ez vesz körül bennünket, tetten érhető a mindennapi életünkben. Legnehezebb, mert az élet egy apró szeletét, vagy a főhős életének egy pici megváltozását (néha egészen a csehovi-átmenet szintjére szűkített a változás) kell dramatizálni, megmutatni, és mindezt szimbólumok nélkül (kivéve talán a United 93 című filmet, ahol az élet megszülte a maga amerikai szabadság-szimbólumát, hiszen a gazdaság és a háború jelképeit sikerült lerombolni, de az ország függetlenségének a szimbóluma, a Capitolium sértetlen maradt). Mindezt látványos akciók, és különleges körülmények nélkül. Ugyanakkor a dráma a legemberközpontúbb, a legemberibb a három klasszikus forma közül, és ezért talán még népszerűbb, mint a mítosz vagy a tündérmese.

Ha karaktervezérelt könyvről beszélünk, akkor ott biztosan jelen van a filmdráma zsáner is.

TV vagy mozi?

Sokakban jogosan vetődhet föl a kérdés, hogy mit keres a dráma a moziban. Az igazság az, hogy semmit. Mára közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy az egyórás televíziós drámák képviselik a filmírás csúcsát. Való igaz, hogy írói szempontból a legkifinomultabb technikát, a legnagyobb elvárásokat és a legerősebb szakmai kihívást a TV-drámák jelentik. De mégis: egy-két sztárral és/vagy egy másik zsáner ötvözésével mégis születhetnek olyan drámák, amelyek moziba csalhatják a nézőközönséget.

Olyan filmeket érdemes megemlíteni itt, mint a Száll a kakukk fészkére, A vágy villamosa, a Kramer kontra Kramer, az Átlagemberek, az Egy csodálatos elme, Az órák, az Amerikában, a Holt költők társasága, az Egy becsületbeli ügy, az Esőember, az Egy asszony illata, az Állj mellém! vagy éppen az Ütközések. Számolta valaki, hogy ezek a filmek összesen hány Oscar-jelölést és hány Oscar-díjat tudhatnak magukénak? Nem véletlen. Azok a színészek, akik elvállalták ezeket a szerepeket, végre igazi embereket akartak játszani, igazi, életszagú emberi konfliktusokat akartak megmutatni, és nem mesehősöket alakítani, vagy jó pénzért „agyatlan” akcióhősöket életre kelteni.

A filmdrámák általános jellemzői:

A filmdrámák előnyei:

A filmdrámák hátrányai:

A megoldás

Ahogy az a filmpéldák egyikéből-másikából is kiderült, a filmdráma a legtöbb esetben „vérátömlesztésre” szorul. Más zsánerek új színt, akciót, lendületet, plusz dimenziót képesek adni ennek a koncentrált formának, ami nézői szempontból igencsak előnyös és megszívlelendő dolog.

Nem véletlen, hogy a filmdrámát gyakorta a mítosszal vagy a tündérmesével kombinálják. Így egyesítik az egyes típusok előnyeit, és ejtik ki hátrányaikat. Ha ez tökéletesen sikerül, akkor igazi mesterművek születhetnek.